Talán...minden más lett volna.Ha...azon a reggelen boldogan ébred a lány.Boldogan.Régen érezte ezt az érzést,szinte el is feledte már.Kinézett az ablakon,s a sötét hajnal,a csepegő eső,és a dermesztő hideg mutatta,hogy közeledik a tél.Javában őszben vagyunk már.-sugallta a zord idő.A borús,nyomott hangulat ellepte lelkét,s nehézkesen hozzákezdett a készülődéshez.Vár a munka,várnak a feladatok.Nehéz volt nekilátni,s nem is volt már sok ideje.Egy pillanatra viszont,újra kitekintett,megállt az idő.A kihalt utcát nézve még több szomorúság öntötte el a lelkét.A hatalmas űr,a hiányérzet.A boldogság hiánya volt ez.Ugyanis ha a szívének lett volna minek örülnie,meglehet,nem is bámulja oly meredten a komor külvilágot,hanem tovasiet,s nem hagyja a nyomottság eluralkodását önmagán,csak engedi szaladni az időt.De nem így tett.Megfordult a homokóra,az idő visszafelé kezdett el peregni.Felidéződött egy pillanat a múltból.Egy kép,egy hang,egy jelenet.Egy személy,majd több is...Emlékek.Hol vannak már ezek a jelentől?Messze,nagyon távol,gondolnánk.Tévedünk.Velünk vannak.Nap,mint nap,minden egyes percben.Benne vannak a mozdulatainkban a múlt tettei,a szavainkban a régi gondolatok.Befolyásolnak,ahol csak tudnak.Az időjárás hirtelen megváltozott.Kitisztult az ég,világos lett,verőfényes napsütés.Madárdalt vélt hallani a lány,s egy olyan vkit látott feléje jönni,akire álmában sem mert volna gondolni,hogy újra találkoznak.Persze mindez csak a képzelet játéka volt.Ez a cseles emlékezés a hatalmába kerítette,s vitte még visszább a jelentől.A múlt alakja...hihetetlen.-gondolta a lány.Biztos volt abban,hogy ez nem a realitás.Jól érezte,mindennek ellenére a szemének való hite egyre jobban erősítette meg abban,hogy mindez a valóságban történik.A fiú egyre inkább közeledett felé,s a távoli szellem egyszercsak előtte állt,s megszólalt:"Szia!Nagyon hiányoztál,gondoltam meglátogatlak."Puszta csend.A lány nem szólt.Úgy érezte,hogy az agya által befolyásolt érzékszerveit egyre jobban manipulálják,bénítják.Szeme s fülei már nem a saját irányítása alatt voltak."Mi a baj?Talán nem is örülsz,hogy itt vagyok?"-kérdezte a fiú.S a lány végre kiadott egy hangot a száján:"De." "Akkor meg?Puszit nem is kapok?"-érkezett a kontra kérdés."De."-felelte a lány,viszont semmi jelét nem adta annak,hogy ezt végre is hajtsa,akkora fokú volt a meglepettsége.A fiú beszélni kezdett hozzá,mesélt egyet s mást,majd belekezdett a nosztalgiázásba.Olyan emlékeket hozott fel,amik mindkettejük számára nagyon sokat jelentettek.A hangok,a múlt,teljesen hatalma alá kerítette a lány szívét,érzett valamit,valami olyat,ami már régóta hiányzott az életéből.Boldogságot.Amikor ennek az érzésnek az első kicsiny szeletét magához vette,láncszerűen kérte volna a következőket is.Egy ideig ment is ez szépen,de egyre kevesebbet kapott,szívét viszont már szinte teljesen elöntötték a múlt eseményei.Elragadta az emlékezés."Sietned kell,mindjárt elkésel!"-hallatszódott a kiabálás.Az alak szeretefoszlott.A nap eltűnt,beborult az ég,s az eső zuhogni kezdett.Ismét jelen.A lány megremegett,s újra pakolászni kezdett,viszont azon a reggelen többé nem nézett ki az ablakon.A homokóra homokja újra a kellő irányba kezdett el folyni.A gondolatok elillantak,s a koncentráció a monotonitáshoz való alkalmazkodásra terelődött.Csak az agy dominált,ami a szerveket ösztönözte a feladatok teljesítésére.A szív a múlt rabja maradt mindörökre,az óra fordultával nem került vissza a zord jelenbe.Az emlékek újraidézése viszont a lány napjára folytonos befolyással volt,nem tudott szabadulni a fájdalmas történésektől.Egy vágy mégis élt benne.Egy várakozás,a következő reggel iránt,ami talán hasonló,pár pillanatig tartó boldogságot ígért a számára.Ha ennyi jár,hát ennyi jár.-gondolta,s munkába indult. |